Sziasztok!

Nem is tudom, hol kezdjem. Nem akarom hosszú lére ereszteni, de elöljáróban annyi, hogy a páromnak volt egy nagy szerelme évekkel ezelőtt, amikor kint tanult a Washingtonban. Egy gyönyörű, szőke, kékszemű – szeplős – dél-afrikai lány, M. Aztán a csaj két év koleszos együttlakás után simán kidobta egy kopasz banktisztviselő kedvéért. Itt ért véget az ő történetük – gondolhatnánk –, és kezdődik el az enyém. De nem teljesen.

Szóval a nagy szerelmi bánatában, a szemeszter végén hazajött B., a párom. Ekkor ismertem meg. Nagyon nyomta a csengőt, így beadtam a derekam. Meg bele is zúgtam lassan. De azért egy fél év után, egy őszinte beszélgetésen benyögte, hogy ő még mindig sokszor álmodik M-mel. De már nem szereti, csak álmában jön elő. Na, benyeltem. Gondoltam, M. a világ másik végére – Sydneybe – költözött a pénzeszsákkal, így nincs ok aggodalomra.

Aztán teltek a hónapok, egyszer-egyszer szóba került még M., de inkább én hoztam fel teszt-szándékkal, hogy ugrik-e még a témára B., mint bika a posztóra. De egy idő után immunis volt. Látszólag.
Aztán szépen összeházasodtunk, vettünk egy gyönyörű házat, a férjem matematikusként dolgozik, én meg egy irodában középvezetőként.

Itt jegyzem meg, hogy B. elég bogaras. Pl. meg van veszve a KISS-ért (van is tőlük egy eredeti dedikált gitárja) meg a régi autókért (egy ilyet is megvettünk neki az apám pénzén, mert azt mondta, nélküle – a Verda nélkül – félkarú óriásnak érzi magát. Jó, oké).

Szóval egy este hazaállít, hogy pár hete kapott egy fantasztikus ösztöndíjat, amit már el is fogadott a megkérdezésem nélkül. Gyanús volt, miért ment bele, mikor szinte havonta utasította vissza ezeket, arra hivatkozva, hogy az ő Micikéjét – engem – nem tudja itthagyni. Aztán kiderült, mire ez a nagy pálfordulás. Hát ugye, Sydneybe szól az egyetemi meghívás. (Így már az is világossá vált, miért kezdett el gyúrni, szolizni, ingeket vásárolni az utóbbi időben.)
És bárhogy könyörögtem, hisztiztem, hogy ne menjen, vagy ha annyira mehetnék, vigyen engem is, semmi nem hatotta meg.

Még azt is bedobta, hogy ott sok a kertekben a feketeözvegy – betegesen félek a pókoktól –, és attól fél, megcsípnek. Milyen figyelmes lett hirtelen, nem? Eddig azt is elnézte, hogy amíg ő a gitárját csókolgatja a teraszon, én a faleveleket gereblyézem össze a kertben, ami tele van kaszáspókkal. Oké, menjen.
Már lassan egy hete kint van a drágalátos, de arra nem vette a fáradságot, hogy egy k… sort írjon, de még az SMS-ekre sem válaszol. Engem meg itthon esz a fene, hogy már biztos M-mel „bubuskázik”, ahogy ő a szexet nevezni szokta.

Szóval nézem tegnap éjjel a CNN-t, épp Sydneyből tudósítanak a homokviharról vagy bozóttüzekről, mikor a háttérben egy édesen andalgó párocskát veszek észre. Vazeeee, jól látom??? Milyen ismerős az a nadrág, meg az az új ing, meg az az új frizura!!! És ezek tulajdonosa egy hosszú, vörös hajú nőt ölel át, úgy sétálgatnak a fövenyen.

Ilyen véletlenek nincsenek, így lebukni nem lehet, gondoltam, és elmentem aludni. Gondolhatjátok, mennyit aludtam. Reggelre eldőlt a sorsa: ezer százalék, hogy ők azok, és ezzel végeztem a matematikus professzorral. De ezt azért nem ússza meg szárazon. Egyébként is, az a nő úgy nézett ki, hogy szebbet hányok.
Hát így áll most a dolog, és azon gondolkozom, hogy utánamenjek letépni a fejét vagy várjam be szépen itthon, és itt végezzek vele? Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Az lenne a kérdésem, hogy szerintetek vannak ilyen véletlenek?
Tanulság: ne engedd a férjed olyan városba – mit városba? Földrészre! –, ahol a volt szerelme él. Soha.