Sziasztok! 20éves lány vagyok, több, mint másfél éve vagyok együtt a párommal. persze vannak/voltak problémáink a kapcsolatunkban, de én azt mondom, hogy alapvetően nagyon jól kijövünk egymással. és nagyon szeretjük egymást. De 2hónapja megismerkedtem a munkahelyemen egy másik fiúval, akivel kölcsönösen nagyon vonzódtunk egymáshoz, aztán egy buli után le is feküdtünk egymással. 7x!(nem csak részegen, józanul is. . ).

Azóta rendszeresen találkozgatunk, szexelünk, ő komoly érzelmeket táplál irántam, legalábbis szerinte (mert én nem igazán hiszem, hogy 2hónapos ismeretség után IGAZÁN, tényleg bele lehet szeretni valakibe, nem csak fellángolás szintjén. . ), azt mondja soha senki iránt nem érzett még ilyet, meg hogy teljesen belém zúgott. Kényeztet mindenféle téren, nagyon nagyon figyelmes, úgy bánik velem, úgy rajong és megőrül értem, mint a mostani párom soha (még a kapcsoltunk legelején se!!).

Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg ezért is tudtam elcsábulni, mert a páromtól soha nem kaptam meg ezt a figyelmet és rajongást, ami szerintem egy nőnek igenis hogy nagyon fontos, hogy éreztessék vele, hogy lehoznák neki a csillagokat is az égről, és hogy bármilyen helyzetben számíthat a másikra, támaszkodhat rá, hiszen ettől (is) nő. . ! De én nem tudom hogy mit érzek, nem tudom hogy mit akarok!! Ha tehetném, folytatnám ezt így az idők végezetéig, de tudom hogy nem tehetem, egyikük sem érdemli meg. .

Szeretem a páromat, hihetetlenül ragaszkodom hozzá, csak az ő ölelése tud úgy megnyugtatni, hogy megszűnik körülöttem minden baj és gond, ismerjük már egymás minden mozdulatát, de nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy szerelmes vagyok e még. Ez az új fiú pedig. . Nagyon tetszik, mert hihetetlenül vonzó, nem csak azért amit tőle kapok, hanem úgy önmagában vonzó. Eleinte csak testileg vonzódtam hozzá, de mostmár. . Mostmár több lett, de nem tudom, hogy mennyire több és fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

A párom egy darabig tudott mindent, hogy van ez a fiú, hogy vonzódok hozzá, ő is hozzám, hiszen mindig őszinték voltunk egymáshoz, és tényleg MINDENT megbeszéltünk. Aztán kb 1hónapja szakítottunk is, részben a "szerető" miatt (aki akkor még nem is volt szerető), részben azért, mert én közöltem vele, hogy túl fiatalok vagyunk, és úgysem leszünk örökre együtt, mindkettőnknek szüksége van még más tapasztalatokra is, hiszen így, hogy egyikünknek se volt egymás előtt komoly kapcsolata, honnan tudhatnánk azt is pl, hogy az igaziak vagyunk egymásnak, és nem lehet valaki mással jobb.

Ezután szakítottunk, és én belehaltam. Tudtam, hogy most gondolkoznom kellene, lehiggadni és helyretenni a dolgokat, az érzéseket, átgondolni mindent, tudtam, hogy időre lenne szükségem, de annyira fájt, annyira elviselhetetlen volt az érzés hogy Ő+ÉN többé már nem MI vagyunk, hogy másnap megkerestem és elmondtam neki hogy csak ő kell nekem és nagyon szeretem és nem tudom elképzelni nélküle az életemet. Persze kibékültünk. Utána minden szép és jó lett kb 1hétig. Addig tudtam magam türtőztetni hogy befejezzem az "enyelgést" a másik fiúval, de kb 1hét után újra kezdődött minden, és még tovább mentünk, hát, mondhatni a szeretőm lett.

Ő is szenved ettől a helyzettől, én is szenvedek, és a párom is szenved, hiszen nagyon csúnyán tudok bánni vele, egyszerűen néha nincs türelmem hozzá, pedig annyira nem érdemli meg!! Hát még hogy szenvedne ha tudná. .

Egy biztos: bárhogy is alakul, SOHA nem fogom neki elmondani hogy mi történt. Midnig feltétlen bizalom volt közöttünk, mint 2legjobb barát, ezt nem bocsátaná meg nekem, és igaz ami igaz én se fogom tudni soha megbocsátani magamnak. De nem tudom, hogy mit tegyek. Most úgy vagyok vele, hogy a mának élek, lesz ami lesz, a holnap nem lényeges, csak a pillanat, és nem gondolkozok azon hogy mit teszek, ettől nincs olyan nagy lelkiismeret furdalásom, és nem érzem azt a hatalmas nyomást, hogy döntenem KELL. De közben tudom, hogy nem lehet ezt sokáig így folytatni, csak volt már olyan, hogy a munkahelyemen sírtam, hogy itthon bömböltem, a nyomás miatt, amit éreztem, és attól, hogy nem tudom hogy mit tegyek.

És közben a döntés kényszere. Ezt nem bírtam, összetörtem. Ezután szakítottunk, és azután békültünk is ki egyből. Szóval nem akarom ezt a nyomást érezni többet, mert az alatt csak összetörök, és reális, józan döntést nem tudok hozni. Ezért nem gondolkozok. Várok csak, hogy magától megérlelődjön bennem a döntés, hogy mit is szeretnék, hogy kirajzolódjon, de ne kényszer hatására, hanem magától. Hogy biztosan ne bánjam meg, bárhogy is döntök.

De ki tudja meddig tart ez a folyamat? Mi van, ha még hónapok múlva is ugyanitt tartok?? Nem tudom. . Nagyon össze vagyok zavarodva, és nagyon nem jó ez így.