Az oldal design átalakítás alatt áll.

Egy évtizede vagyunk együtt a feleségemmel. Második házasságom, elsőből egy gyerek, ebből egy másik. Ez nagyon nagy szerelem volt. Nehezen jöttünk végleg össze, megszenvedtük. Aztán teltek az évek együtt. Nehezen csiszolódtunk össze, sok mindenben mások vagyunk. Jött a gyerek, akkor megint jó volt egy ideig. Aztán nem érezte magát jól velem.

Unatkozott mellettem és egyébként sem találta a helyét a világban. Mást akart. Az utolsó év már nagyon rossz volt. Én még mindig szerettem (azóta is szeretem). Összejött valakivel, szerelmes lett, el akart hagyni. Engem okolt, jórészt jogosan. Küzdöttem érte.

Éltem a megcsalt szerelmesek keserű életét. Néhány hónap egyre reménytelenebbnek tűnő küzdelem után végül engem választott. Új fejezet kezdődött az életünkben. Nagy reménnyel, lelkesedéssel kezdtük újra. Mindketten küzdöttünk, tényleg sokat tettünk a kapcsolatért. Eltelt egy év. Sokat változtam, igyekeztem előnyömre, jobbára sikerült is. A tenyeremen hordtam. A lényeg most jön.

Pár hete elutazott (munkahelyi útra), ahol összejött valakivel. Nem mondta el, de éreztem, hogy valami nem kerek. Tagadott a végsőkig, én meg hajlottam rá, hogy higgyek neki, mert korábban sosem hazudott, az egy évvel ezelőttit rögtön beismerte. Azt mondja csak lelki kapcsolat volt, de szerelem. Pár hete, hogy visszajött az útról, levelezgettek, egyszer találkoztak is. Mikor rájöttem, teljesen összetörtem. Arra jutottunk, hogy abbahagyja, úgysem lehet belőle semmi. Megpróbálja velem újra, de nem bármennyire is jó férje vagyok, nem vagyok a lelki társa. Rettenetesen érzem magam.

Talán még mindig szeretem, de hogy éljek, tudok-e bízni benne? Én megértem, hogy néha jön egy érzés, de ha az ember elkötelezett, akkor nem ápolja, hanem elhessegeti. Én így gondolom. Sosem csaltam meg, lélekben sem, pedig lett volna rá alkalmam. Azt mondja, ő ilyen, én meg más vagyok.

Ha húsz lennék (negyven múltam), nem lenne a közös gyerek, közös egzisztenicia, talán megpróbálnám külön. Ha azt mondjátok egy utolsó balek vagyok, megértem. Nincs hova mennem, nincs új élet előttem, de a semminél vajon jobb-e ez? Nem tudom, mi legyen, teljesen tanácstalan vagyok. Nem tudom mit bírok még. Most nagyon gyengének érzem magam. Kezdtem már elölről az életemet, nem az vagyok, aki hamar feladja, de most tanácstalan vagyok. Egyelőre élek tovább, a gyerekeimnek szüksége van rám.

Még soha nem írtam semmilyen fórumba. Egy éve, a nagy krízis idején mindent segítséget kikértem, pszihológus, párterepauta, barátok. Akkor segített. Most nem érzem, hogy bárkihez fordulhatnék. Elfáradtam. Ez az én problémám, de nem tudom kezelni. Az hogy ide írok, olyan utolsó szalmaszél-féle. Csak ki kellett írnom magamból.