Tudom, nem nagy érdem, de én is e kis közösség tagja vagyok. Lassan 3 éve van viszonyom az egyik kollegámmal.

Világ életemben a hűség "bűvkörében" éltem. Fel nem foghattam, hogy emberek hogyan tudják megcsalni a párjukat, ha szeretik a másikat. Iszonyatosan féltékeny voltam, mindig lestem a párom minden egyes lépését. És tessék..

Hosszú évekkel ezelött kezdődött az ok, mi a titkos viszony kialakulásához vezetett. Persze az is lehet, hogy ezek csak ócska kifogások. "Nem éreztem magam nőnek mellette." Sablonos kifogás. Pedig tényleg. Még szerelmünk hajnalán sem tudott úgy lángolni, ahogyan én szerettem volna. A havi, vagy két havi 1 szeretkezés nem hogy nem volt kielégítő, de nagyon kényszerszaga volt. Próbáltam magam nyugtatni, hogy ő ilyen típus, attól még ezerszer bizonyította, hogy szeret, s velem képzeli el a jövőt, így mit számít a lángolás? Jöjjön a házasság, a gyerek.. mert bizony biztosan lehet élni szex nélkül is.

Aztán az évek bebizonyították, hogy nem igazán. Először idegenekkel chatelgettem éjszakánként, míg szülési szabadságon voltam. Majd visszamentem dolgozni. Már a legelején kerülgetett az egyik kollegám, de mindig elhárítottam a közeledését, mondván ezt nem lehet, nekem férjem van, neki is párja van.. Aztán folytatódtak otthon a súrlódások, melyek végül mindig arra végződtek, hogy minek képzelem én magam, nézzek már magamra... Való igaz, meghíztam a házasság alatt, ugyanakkor tudom, hogy régen ugyanez volt a helyzet. S fura mód a másik így is vonzónak látott, mindig csillogott a szeme, ha rám nézett.. Bevetettem otthon mindent, hogy mentsem a menthetőt, mind hiába. Sem a lelkifröccsök, sem a szexuális segédeszközök, sem a fogyókúra, semmi nem segített. Mígnem feladtam.

Egyik alkalommal már nem húzódtam el a kollegától. S bár azt hittem, hogy majd meghátrál ettől, nem tette.. Elkezdődött a viszonyunk. Titkos találkák, forró csókok.. Még először próbáltam otthon jelezni, hogy tán nem mindenki néz rám oly megvetően és elutasítóan, mint ő, próbáljon ezen elgondolkodni, s tán először még érdekelte is, féltékenykedett, majd az egész hidegen hagyta. Pedig kezdetben direkt később jártam haza, látványosan maradtam távol az otthontól, hogy hátha rákérdez, hátha kicsit jobban érdeklem majd tulajdon férjemet, de nem... Úgyhogy inkább berendezkedtem erre az életformára. A kettős életre.

Mindig tiszteltük a másik párját. Nem akartunk nekik fájdalmat okozni, így sosem kockáztattuk a lebukást. Délután 5-től már nem küldtünk egymásnak sms-t, nem hivogattuk egymást, csakis munka ügyben, s a hétvégék is szintúgy tabuk voltak. Ha épp ráértünk, ha nem okozott kellemetlenséget távol maradni otthonról, akkor együtt voltunk. Nem arról szólt, hogy én most jól kitolok a férjemmel, vagy megalázom, csak róla és rólam szólt, s hogy vágyjuk egymást.

Néha szembe nézek a tükörrel, s nem tetszik, mit benne látok. Azt mondják, hogy én olyan őszinte és egyenes ember vagyok, nem tudnám leplezni az érzéseimet. És tessék.. Vagy ő nagyon vak, vagy én vagyok nagyon jó színész, mert mára már minden különösebb nehézség nélkül tudok neki csípőből hazudni, ha például azt firtatja, hogy mi volt bent. "Semmi" - felelem közömbösen, miközben lepereg előttem, hogy mi minden..

Sajna ez sem az igazi, már nem a régi lángon ég ez a kapcsolat sem, de valahogy mégis mindig egymás karjában kötünk ki. Nem vagyok boldog. Talán el kéne válni. Talán fel kéne nőni a feladathoz, hisz szerelemnek nem mondható mindez, a csak szex meg oly ridegen hangzik. S így az a régi naív kislány, ki a megcsalást is elítélte, még most is hevesen tiltakozik mindez ellen. S mégis... Ez tűnik a könnyebb, a járható útnak. Újra és újra..